J. R. Ward: Megsebzett szerető
Nos, volt már pár könyv az életemben, ami fejtörést okozott, amikor értékelnem kellett.
Azt hiszem...
Nem.
Teljesen biztos, hogy eddig ő viszi a pálmát.
Hatalmas gondban voltam, napokig tipródtam.
Még azt sem tudtam eldönteni, hogy megpróbáljak értékelést írni, vagy olvassam újra a könyvet...
"Van úgy, hogy mindent elölről kell kezdeni."
Öt nap után kezembe vettem és elkezdtem még egyszer.
Az ember elolvas egy könyvet, aztán megpróbálja elmondani, hogy mit érez vele kapcsolatban. Én valamiért sosem a könyvet értékelem. Mindig a szereplőket. És ez most rohadtul nem volt könnyű!
"...gondolatban visszaidézte gonosz, kompromisszumot nem ismerő jellemét és végtelen gyűlöletét. Zsadist rémisztő volt, a faj legfélelmetesebb tagja. Tönkretett, nem összetört..."
Zsadist minden volt. Minden csak nem gyenge. Megtört és erős egyszerre.
Tudtam, hogy valami fájdalmas és mindent szaggató érzés lesz a háttérben, de így is szépen lassan apró darabokra tépett.
Először sajnáltam őt. Vigasztalni akartam, megölelni és szorítani magamhoz. Meghallgatni, reményt adni neki, és soha el nem engedni. Belé akartam égetni az érzést, hogy sosem lesz egyedül, hogy szeretem, hogy bármit megtennék érte.
"...csapdába esett a kedvessége és a kegyetlensége között."
Most mégsem tudom, mit mondjak.
Őt Tönkretette a múltja, engem Összetört.
A fájdalmai.
Az érzései.
A félelmei.
A lelke.
Egyszer úgy gondoltam, hogy sajnálom őt, és ami történet vele.
Aztán úgy éreztem, nem tehetem ezt, mert őt nem kell sajnálni.
Mert erős.
Mert nem sajnálatra van szüksége, hanem végre egy kis békére.
Segíteni akartam.
Mindennél jobban akartam, de nem én voltam az, aki képes volt erre.
És örülök, hogy Bellának sikerült.
Mert szeretem.
Tiszta szívemből szeretem.
És nem érdekel, hogy kitől kapja meg a békéjét, ha megkapja.
Mert éreztem a fájdalmát.
Éreztem a veszteségét.
Éreztem a félelmét.
Láttam megtörni a lelkét.
Éreztem a zavarát, a szégyenét...
Megéltem minden pillanatot. Minden érzést.
Egyszerre voltam összetört és mérhetetlenül boldog.
Szeretnék én lenni neki az az egy, akibe kapaszkodhat.
Szeretnék én lenni Bella.
De megelégszem azzal, hogy tudom, megtalálta.
...a békéjét, a nyugalmát, a lelkét, a másik felét.
....mégsem tudtam elengedni.
Még nem.
Annyira,
annyira,
annyira akarom, hogy boldog legyen... a lelkemet adnám érte.
A történet újraolvasása sem volt könnyű.
Újra benne akartam lenni. Az életében, a fejében, de minden pillanat már azelőtt fájt, hogy megtörtént volna.
Csak az adott erőt, hogy tudtam, egyszer vége lesz.
Ez a könyv darabokra tépett.
Sírtam.
Zsadistért.
Majd Thormentért és Wellsieért.
A történet, Zsadist, Bella és mindenki életre kelt bennem. Lehet ilyenkor azt mondani, hogy Imádtam? Mert ez az igazság. Nem tudom, mi vár még rám ebben a világban, de ez a könyv, Zsadist és Bella a kedvencem lett, az teljesen biztos.
Nem tudom és nem is akarom elengedni őket.
Ennyi.
(Még több infó rólam és a könyvről itt.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése