Leda D'Rasi: Új nemzedék

Leda D'Rasi: Új nemzedék
könyvborító

Az értékelés spoilert tartalmaz.

Ez naaagyooon!!! 

A hosszú előjáték tipikus esete. 😆

Annyira vártam már a könyv megjelenését, és annyira sikerült egyre jobban felcsigázni, mire ez megtörtént, hogy totális robbanás lett a beteljesülés. 😂

Mondhatni, Luna stílusban sikerült belevágni ebbe az értékelésbe, de a Dinasztia általában ezt hozza ki belőlem. 

Na meg azt, hogy görcsösen vigyorra áll a szám, és a hatalmasra kerekedett szemeim mosolyában a hosszú évek drogfüggő csillogása köszön vissza. 😅

Egyszerűen képtelen voltam letenni a könyvet. Még annak tudatában is hatalmas erőfeszítésre volt szükségem hajnali fél egykor a lámpa lekapcsolásához, hogy tudtam, fél ötkor megszólal a négylábú ébresztőm, el ne késsek másnap a munkából. (Vagyis inkább aznap... )

Nem tudom, melyik az igazabb: a Dinasztia világa tökéletesen a bőröm alá fészkelte magát, vagy én váltam teljesen eggyé vele.

Seuso és Healy párosa különleges volt. Nem úgy kapták meg a happy end-et, ahogy elvárta volna azt bárki. Viharos lett a kapcsolatuk és maga a történet is inkább a komplex harcról és a megmenekülésről szólt, mint a nagy egymásra találásról. Az valahogy egyetemes igazságnak tűnt az első pillanattól, hogy ők egymásnak lettek teremtve. Még akkor is, ha igazából sokáig úgy tűnt, nem lehet helyrehozni az elkövetett hibákat. Bár érezhetően nem itt ért véget az ő történetük, egymásra találtak, és a másikban lelték meg a támaszt egy olyan világban, ahol enélkül a támasz nélkül könnyen halottá válhat a halhatatlan. Kétségtelenül szikrázott körülöttük a levegő. Egy pillanatig sem bántam, hogy Healy ilyen határozott, erős és karakán jellem. Mindamellett persze, hogy elveszett, kétségbeesett és retteg. Egy olyan pasinak, bocsánat lidércnek, mint Litch első embere, minimum egy olyan nő dukál, aki agyoncsapja egy százéves fenyővel. 😆

Mint, ahogy már említettem, ez a történet nem csak a két főhősünk szerelméről szólt. Az előző kötetben jelentős csapást sikerült mérni a legnagyobb gonosz teljes hálózatára. Itt volt hát az ideje, hogy új ellenség bújjon elő a sötétségből. Tagadhatatlan, hogy Leda nem fukarkodott ebben a tekintetben sem a karakterekkel. Fantáziájának legsötétebb bugyraiból rántotta elő az eddigi legkeményebb ellenfelet. Ha valaki azt gondolta, hogy Joseph, az Ítész vezér, vagy akár Vaghan, a halhatatlan trónra vágyó a legnagyobb ellenfél volt, az most kösse fel a gatyáját. A "Méregkeverő" nem olyan, mint a homályos sarkokban megbújó rosszindulat, vagy a sötétség mélyén rejlő gonosz. Nagyon úgy tűnik, hogy ő maga lesz a Sötétség. 

Persze, megemlíthetném még azokat a kósza mellékszálakat is, amik belefonódtak, majd váratlanul eltűntek a balfenéken, millió kérdést hagyva maguk után. Megemlíthetném. 😂 De akkor csak gyűlnének, és gyűlnének a kérdéseim. Ismét sikerült elhinteni jó néhány olyan morzsát, ami bizony kemény salsát táncol majd a Dinasztiafüggők idegein. Egészen addig, amíg újabb falatot nem kapunk a következő kötet személyében. Vagy egy kicsit még tovább... 😅

Oh, nagyon kellett ez a könyv! Kifárasztott, feltöltött és mindent is csinált, amit valami olyan adhat az embernek, amit szeret. Jó esett. Azt a furcsa érzéskeveréket érzem a bensőmben, ami egyszerre elégít ki és hagy maga után hatalmas űrt. Mint, amikor megkapod, amire emberemlékezet óta vágysz és rádöbbensz, hogy azzal, hogy a tiéd lett, már el is fogyott. A nagyobb baj azonban az, hogy nem volt elég...

Sok mindent tudnék még írni a történetről, de az igazság az, hogy inkább olvasnám tovább! 😆

Köszönöm! Ismételni tudom csak önmagam: mondhatnám, hogy türelmesen várom a folytatást, de hazugság lenne.

Én és a könyv