Becca Prior: Festett testek (Three)
(könyvborító)
Hmm...
.
.
.
Az a büdös nagy helyzet, hogy gondban vagyok. Fogalmam sincs ugyanis, hogy hogyan fogalmazzam meg, amit mondani akarok.
Merthogy ez a könyv egyfelől tényleg nagyon tetszett, másrészt viszont haragszom.
.
.
.
Egyszerre volt karakteres, egyedi, sokszínű, szórakoztató, esendő, csendes és hangos, fájdalmas, határozott és meggondolatlan.
Sky annyira emberi volt és annyira férfias, hogy képtelen lettem volna nem kedvelni őt. Angus elsőre kicsit fura, ártatlan és tapasztalatlan. Elképzelni sem tudtam, hogyan lehet boldog befejezés két ennyire ellentétes pasi között.
Sky, aki már mindent látott és meg is tapasztalt, nem riadt vissza semmitől és az élet minden apró cseppjét kiélvezte, ami az útjába esett. És ott volt szemben vele Angus, aki még magának sem vallotta be, hogy mi az, amire igazán vágyik, aki életének egyetlen percében sem a saját elvárásainak és akaratának engedelmeskedett, hanem egy mások által kreált és igaznak hitt beteg valóságban élt több, mint harminc évig.
Bevallom, a történet most is magával sodort. Izgalmas, fantáziadús és színes volt, mint eddig mindig. Nagyon tetszett, ahogy egymást követték az események, ahogy a mellékszereplők is mindig belefonódtak az életükbe.
A könyv első fele tökéletes volt. Imádtam minden sort. Minden apró jelenetet. Minden érzést, minden kételyt, az ellenállást és a nem ellenállást is. Sky-ba én is simán bele tudnék szeretni...
Aztán egyszer csak kisiklott a vonat... és én a fejemet fogva ültem a ülésemen és nem tudtam rájönni, mégis mi a fene történt...
Először csak egyszer - kétszer éreztem úgy, hogy picit elragadtatott lett az elmesélés, aztán azon kaptam magam, hogy bárhogy szeretném cáfolni, bizony a stílus felszökkent egy szivárvány hátára és nem igazán hajlandó lejönni onnan.
Az én hibátlan sztorim a könyv kb négyötödénél teljesen kifordult az eredeti hangulatából, mérhetetlenül szappanhabos lett és vattacukor illatú. Olyan túlzásokkal, amiket már nem tudott korrigálni a beépített hibajavítóm sem. Nem is értettem, miért? De tényleg, miért?
Egymást érték a felnagyított, több soros, halmozottan mellékneves mondatok, amik nyáltengerré varázsolták az én izzadságcseppes, olajospólós, összekuszálthajú, csábítótekintetű, autószerelős világomat. És ez a világ vonatkozik a vörös parókára is. Mert ez a pasi - bármilyen paradoxon - tökéletes pasi volt akkor is, amikor tökéletes nővé alakult a színpadon.
És azt, ami lelökött a szakadékba, nem fogom elspoilerezni, de ekkora sablont ellőni egy ennyire kivételes és különlegesre megálmodott történetben a legnagyobb öngól, amit csak lőni lehetett. Megint csak ezt tudom ismételgetni: miéééért?? Azért, hogy aztán a végén megint visszahozzunk mindenkit egy ideális emberi világba, ahol férfi a férfi, esendő az esendő, és minden úgy történik, ahogy eleve kellett volna.
A könyv tényleg jó volt, a történet valóban kivételes és imádtam az elejétől a végéig. De képtelen vagyok napirendre térni afelett az egyébként mindössze kb ötven oldal felett, ami valamiért egy rózsaszín vattacukor felhőbe burkolt szivárványszínű naplementévé varázsolta a világomat. Az én egyébként makulátlan világomat. Ez egy nem hétköznapi sztori, az egyszer biztos!
Én és a könyv
Megjegyzések
Megjegyzés küldése